- Szia, Andrew! - köszöntem neki, lehajtott fejjel.
Ezerszer megszidtam magamat azért, amiért idejöttem, ráadásul ilyen későn. Szerencse, hogy nem hallja a gondolataimat... Lehet, hogy éppen vendége van, mondjuk valamelyik haverja. Vagy éppenséggel álmából riasztottam fel.
Jó pár percig álltunk ott szótlanul. Én dideregve fixíroztam a földet, míg ő a tekintetemet kereste. Végül Andrew törte meg a kialakult csendet.
- Bella, mit keresel itt ilyenkor? Nem mintha nem örülnék neked... csak... kicsit késő van már a látogatáshoz! - dadogta.
Ekkor felnéztem rá és láttam, hogy idegesen a tarkóját vakargatja. Tuti, hogy zavarom.
- Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni! Csak egyszerűen... - nem tudtam, hogyan folytassam a mondatomat. - Mindegy, hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek! Még egyszer elnézést, hogy ilyen későn rád rontottam.
Mikor meg akartam fordulni, elkapta a könyökömet és visszarántott.
- Hé, látom, hogy valami bajod van! A vörös szemeid mindent elárulnak - mutatott rám mosolyogva.
- Nem szeretnélek a problémáimmal untatni, mint a múltkor.
- Ugyan, te sosem untatsz! Gyere be, mert mindjárt jégszobor leszel.
Félreállt az útból, én pedig óvatosan beljebb merészkedtem. Rögtön velem szemben volt egy kis folyosó, annak a végén pedig jobbra egy ajtó. Balra, ha minden igaz, a nappali helyezkedett el. Az ajtóval szemben volt a lépcső, ami felvezetett a többi szobához. Barátságos kis ház, az egyszer biztos.
Andrew becsukta a bejárati ajtót, majd felém fordult.
- Nem vagy éhes vagy esetleg szomjas? - tudakolta.
Abban a pillanatban egy hatalmasat kordult a gyomrom, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Nem vagyok túl ügyes a konyhában, de megpróbálok összeütni valamit! - kacsintott, majd gyorsan besietett a folyosó végi ajtón.
Ott álltam az előszobában, egyedül, azon gondolkozva, hogy vajon most vele kéne-e mennem, vagy sem. A sarkamon hintázva dudorásztam, mikor kikiáltott Andrew, hogy nyugodtan menjek utána. Lassan elindultam arra, amerre pár pillanattal ezelőtt ő ment.
Ahogy lassan, de annál magabiztosabban beléptem a konyhába
Andrew a konyhapultnál állt és éppen kenyeret szelt. Vagy is hát inkább, csak
próbált kenyeret szelni.
- Ülj csak le! - bökött a késsel az egyik szék felé. - Amíg én itt ügyködök, addig te elmesélhetnéd látogatásod okát.
- Mi van akkor, ha csak szimplán látni akartalak? - kérdeztem mosolyogva.
- Ugyan már, azt nappal is meg tudnád tenni! - legyintett. - Tudom jól, hogy nem emiatt vagy itt.
- Hogy lehet az, hogy szinte nem is ismerjük egymást, mégis olyan érzésem van, mintha mindent tudnánk egymásról?
- Hát, fogalmam sincsen. Talán ez azért van, mert rokonlelkek vagyunk - egy pillanatra abbahagyta a vagdosást és rám pillantott, de olyan vadítóan, hogy azt hittem, menten összeesek. Szerencsémre ültem, így gyorsan lehajtottam a fejemet, hogy eltakarjam vörösödő képemet, és pislogtam párat, hogy visszatérjek a valóságba. Andrew kuncogott egyet rajtam, majd folytatta előbbi tevékenységeit.
Istenem, az a pillantás! Ezidáig soha senki nem nézett még így rám, ráadásul amit mondott... Nyugi Bella, nem kell rögtön beleesned, csak mert kedves próbál lenni veled!
- Valóban van oka a látogatásomnak! - feleltem a legelső kérdésre, mikor végre össze tudtam szedni magamat. - Eléggé... bonyolult egy sztori. Meg természetesen hosszú.
- Időnk, mint a tenger, szóval hadd halljam azt a történetet.
Egy mély sóhaj után belekezdtem a mesélésbe. Legelőször is azt a bizonyos vacsorát regéltem el neki, hiszen mindennek az az alapja. Miközben mondtam, Andrew elém tett két pirítóst, amikre ráolvasztotta a sajtot, mellé pedig ketchupot nyomott, majd leült velem szembe és bátorítóan rám mosolygott.
Evés közben szövegeltem a titokzatos virágküldőmről, de mikor ezt szóba hoztam, a fiú hirtelen kicsit elpirult és egy pillanatra le is hajtotta a fejét. Nem tudtam mire vélni a reakcióját, ezért nem is nagyon törődtem vele. A két kenyér elfogyasztása után elmondtam, hogy hogyan bánt velem Sam, hogy mennyire megbántott és, hogy miért nem otthon sírom el a bánatomat. A mesélés végére egy-két könnycsepp kigördült a szememből, amiket Andrew, áthajolva az asztal felett, hüvelykujjával gyorsan letörölt, majd megfogta az államat.
- Ilyenek miatt felesleges sírnod! Az a srác egy bunkó paraszt, aki nem érdemli meg a barátnőjét, téged pedig pláne nem. A helyedben én gyorsan elfelejteném ami történt és soha többet nem is foglalkoznék vele! - mosolygott mélyen a szemembe nézve.
Ez a pár mondat rengeteget jelentett számomra, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem kéne azon rágódnom, hogy mi történt, helyette avval kéne foglalkoznom, hogy mi lesz.
Mikor belenéztem a fürkésző tekintetébe, elgyengültem. Olyan lágyan pillantott rám, olyan kedvesen. Tekintetemet fogva tartotta, nem engedte, hogy megszakítsam a szemkontaktust. Szinte érezhető volt a feszültség kettőnk között. Én arra vártam, hogy lépjen valamit, ő pedig képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen. Gyerünk, mire vársz? Itt vagyok előtted, sebezhetően és teljesen elvesztem benned. Miért nem csókolsz meg? - gondoltam, de hangosan már képtelen voltam kimondani. Egy részem nagyon durván akarta, hogy ebben a pillanatban olyan hevesen tapadjon az ajkaimra, amennyire csak tud, viszont egy kisebbik részem azt súgta, hogy ha most ezt megteszi, akkor minden megváltozna, hiszen akkor bebizonyosodna számomra, hogy csak azért volt kedves velem, mert szimplán csak ágyba akar vinni.
Lélegzetvisszafojtva vártam, mit lép, de ő csak mered rám, rezzenéstelenül. Egy mély sóhaj kíséretében elengedte az államat és visszaült a székébe. Arcát a tenyerébe temette és megrázta a fejét.
- Sajnálom, Bella, én nem akartam... Egyszerűen csak... - próbált magyarázkodni.
- Hagyd, Andrew, semmi baj. Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek! - álltam fel, de ekkor felkapta a fejét.
- Ne, kérlek maradj! Nem akartam rád ijeszteni. Esküszöm, többé nem fordul elő! - nézett rám könyörgően.
- Hol vannak a szüleid? - kérdeztem hirtelen.
- Elutaztak, jövő hét keddig nem is jönnek haza. Amikor jöttél, éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mi a fenét fogok én csinálni ebben a pár napban. Halálra fogom unni magamat! - nevetett fel. - Szóval, légyszíves, maradj! Nem akarok egyedül lenni, mert félek a sötétben! - kiskutya szemekkel nézett rám, hangja pedig átváltott egy könyörgő nyolcévesére.
Olyan hangosan kacagtam fel az elém táruló jelent miatt, hogy az egész ház belerezdült. Nem kellett sok barátomnak sem, velem együtt kezdett el röhögni. A hasamat fogva ültem vissza a székembe és mosolyogva beadtam a derekamat, miszerint maradok.
- Nos, akkor mit csináljunk? - kérdeztem, miután befejeztem a nevetést.
- Van néhány ötletem - nézett rám perverzül, majd a pillanat törtrésze alatt felcsendült ismételten kacagása. Sejtettem, hogy mire gondol, ezért elkezdtem mosolyogni. Vajon mit szólna hozzá, ha beleegyeznék?
- Nos, benne vagyok!
Azonnal kikerekedett szemekkel nézett rám, szegény köpni-nyelni nem tudott.
- M-most k-komolyan mondod? - kérdezte dadogva.
- Ugyan már, csak vicceltem! - röhögtem fel.
- Ez nem volt szép, drága Bella. Ilyenekkel nem szabad játszadozni!
Óvatosan felállt, majd nagyon lassan elkezdett felém sétálni. Tudtam, hogy most vagy menekülök, vagy pedig megtudom, miért is közelít így felém. Felpattanva elkezdtem futni kifelé, de sajnos elég gyorsan reagált, így utánam kapva visszarántott, majd megölelt. A hirtelen jött gesztustól ledermedtem, majd én is viszonoztam azt. Fantasztikus volt a karjai közt lenni. Ha megölel olyan, mintha nem kellene tartanom semmitől. Mellkasának feszülve éreztem edzett testének vonalait, ami mi tagadás, eléggé beindított. Hogy nézhet ki póló nélkül? Mennyire lehet kockás a hasa? Jesszus, miért képzelgek én ilyenekről! De... mit tenne akkor, ha váratlanul levenném róla a zavaró darabot? Na jó, Bella, elég legyen!
- Nézhetnénk egy filmet, ha gondolod! - vetette fel az ötletet, én pedig csak bólogattam, ugyanis képtelen voltam megszólalni.
Megragadta a csuklómat és behúzott a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, míg ő a DVD-k között kezdett el kutatni.
- Szereted a horrorokat?
- Nem annyira rajongok értük! - húztam el a számat.
- Akkor ez kilőve! - tette vissza az egyik dobozt, majd tovább keresett. - Akció?
- Felőlem jöhet!
Betette a CD-t a lejátszóba, majd helyet foglalt közvetlenül mellettem és elindította a videót. A film elejét nagyon nem értettem, de nem szándékoztam a kérdéseimmel traktálni a srácot, így hát inkább csendben néztem tovább. Nem szerettem annyira az akciófilmeket, de nem akartam neki mondani, hogy inkább nézzünk valami romantikusat, mivel tudom, hogy úgysem tetszene neki, ráadásul elég félreérthető lett volna.
A film felénél - akaratom ellenére - bealudtam. Hosszú volt a mai napom, a tévé nem kötött le és olyan kényelmes volt a kanapé, hogy egy idő után már nem bírtam nyitva tartani a szemeimet. Fejemet ráhajtottam Andrew vállára, aki elmosolyodott. Végül aztán minden elhalkult körülöttem, engem pedig rabul ejtett az édes gondtalanság.
Éreztem Bellán, hogy nem nagyon köti le a film és láttam
rajta, hogy egyre laposabbakat pislog, míg végül fejét a vállamra hajtva
elaludt. Olyan aranyos volt, miközben ott szuszogott, teljes gondtalanságban.
A tévét gyorsan lehalkítottam, majd - ügyelve, hogy ne keltsem fel - kicsusszantam mellőle és felmentem egy takaróért. Mikor megláttam pár órával ezelőtt az ajtóban, a szívem egy hatalmasat dobbant. Kisírt szemei mindent elárultak nekem. Abban a pillanatban olyan törékeny volt, olyan ártatlan. Szegény, nincsen szerencséje a magánéletben. Na, nem mintha nekem lenne! Félek közeledni felé, attól tartok, hogy kinevet, vagy elküld és akkor soha többé nem látom. Inkább leszek a barátja, mintsem egy ismeretlen számára. Nemrég Jamie törte össze a szívét, most meg Sam.
A pokróccal a kezemben visszaballagtam hozzá, majd gondosan betakartam. Istenem, annyira gyönyörű! Felvettem a telefonomat készítettem róla egy képet, hogy legalább ez az egy emlékem legyen róla.
Egyszer csak csörögni kezdett a kezembe tartott kütyü. Csak egy telefonszám volt kiírva, semmi más. Tudtam jól, ki keres és miért. Kimentem a nappaliból, majd vonakodva ugyan, de felvettem.
Fogalmam sincsen, mennyit aludhattam, de mikor felébredtem, az egész kanapét elfoglalva feküdtem egy takaróba bugyolálva. Andrew... Milyen figyelmes! Ásítás közben nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd kibújva a meleg helyemről elindultam, hogy megkeressem barátomat. A falon lógó órára pillantva csodálkozva észleltem, hogy hajnali kettő is elmúlt már. Biztosan fent van a szobájában és alszik.
Testsúlyom alatt megreccsentek a lépcsőfokok, mire Andrew kinyitotta az egyik ajtót és kikukkantott rajta.
- Felébredtél? - kérdezte vidáman.
- Miért nem szóltál, hogy elmúlt már éjfél is? - fontam össze kezeimet magam előtt, és egy vidám mosolyt küldtem felé.
Ő kijött abból a helyiségből, ahol eddig tartózkodott, majd megállt a lépcső tetején. Egyik kezével a korlátot fogva, másikkal pedig a falat támasztva nézett le rám vadítóan.
- Olyan békésen szunyókáltál, nem volt szívem felkelteni téged.
- Pedig ez részemről elég nagy udvariatlanság volt! Eljöttem ide hozzád az éjszaka közepén, te kaját csináltál nekem, végighallgattál, majd betettél egy filmet, erre én viszonzásul elaludtam a kanapétokon! - nevettem.
- Ugyan már, semmi baj! Fáradt voltál, hosszú napod volt, megértem. De figyelj, egy dolgot tudnod kell!
Lejjebb lépett pár lépcsőfokkal, megállt tökéletesen előttem és megfogta a kezeimet. Mindeközben természetesen végig a szemembe nézett. Anyám, már megint az a pillantás! Menten össze fogok esni!
- És mi lenne az? - nevettem fel kínosan.
- Ha bármi történik is veled, tudd, hogy rám mindig is számíthatsz! Én itt leszek, ha el akarod sírni valakinek a bánatodat, ha csak szimplán csinálni akarsz valamit, vagy bármikor, amikor csak egyedül vagy. Sosem foglak cserben hagyni! Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de hé, az egész nyár itt áll előttünk! Bármikor, ha rossz kedved van, én ott leszek melletted és jobb kedvre foglak deríteni, ígérem.
Olyan komoly tekintettel adta mindezt elő, hogy képtelenség lett volna félreérteni. Ilyet ezelőtt még sosem mondott nekem senki, de még Jamie sem, pedig ő elméletben az egyik legjobb barátom! Andrew pedig... Alig ismer és mégis! Ez a fiú teljesen levesz a lábamról!
- Andrew, ez annyira aranyos tőled! - csak ennyit tudtam mondani neki, majd szorosan megöleltem .
Jó volt tudni, hogy van valaki, aki itt van nekem és támogat.
Sajnos ez az érzelgős pillanat nem tartott sokáig, ugyanis telefonom pittyegése megzavart minket.
- A legjobbkor! - forgattam meg a szemeimet, majd eleresztve a fiút előhalásztam a zsebemből a készüléket. - Ez fura, Tamara küldött egy üzenetet. De mégis mi fenét akar ez ilyenkor?
Minden olyan hirtelen történt. Az egyik percben még a képet nézem, amit barátnőm küldött, a másikban pedig távolról hallom Andrew kiáltását, majd égető fájdalom nyilal belém.
Minden annyira romantikus volt, pláne az az ölelés. Nem akartam, hogy vége legyen, örökre így akartam maradni. Távol minden bajtól, Bella közelében.
Tamarától kapott üzenet sajnos mindent elrontott. Vonakodva ugyan, de eleresztettem a lányt, magamban pedig átkoztam barátnőjét, hogy miért pont ekkor kellett neki üzenni.
Kíváncsian hajoltam oda Bellhez, hogy lássam, mégis milyen képet nézeget annyira. A látvány nem csak engem sokkolt. A fotón Tamara éppen Jamie-vel kefélt. Hogy mekkora egy paraszt ez a gyerek! Csak kerüljön a szemem elé és akkor azt is meg fogja bánni, hogy megszületett! Egyszer nincsen otthon Bella, és máris ágyba viszi a barátnőjét? Micsoda ember az ilyen? Ráadásul még egy fényképet is küldenek neki!
Aggódva felpillantottam, hogy lássam, hogyan reagált minderre a lány. Teljesen lesápadt, a kezei elkezdtek remegni. Hirtelen elvesztette az egyensúlyát és legurult a lépcsőn. Sajnos túl későn kaptam utána, ezért már nem tudtam megállítani. Földet érve szinte eszméletlenül terült el.
- Úristen, Bella, minden rendben? Hallasz engem? Kérlek, mondj valamit!
Lefutottam hozzá, majd fejét a kezembe véve kezdtem el szólítgatni. A lány ugyanolyan sápadt volt, mint a lépcsőn állva. Gyorsan befutottam a konyhába és egy pohárba töltöttem hideg vizet, majd visszarohantam az előtérbe. Soha nem ájult el senki az ismerőseim közül, ezért nem tudtam, mit kellene tennem. A vizet egy gyors mozdulattal az arcára öntöttem és imádkoztam, hogy ne essen semmi baja. Pár pillanattal később köhögött párat, majd kinyitotta szemeit.
- Hála Istennek! - nevettem el magamat.
A hideg víz és az arcom találkozása után teljesen magamhoz tértem. Andrew majd kicsattant a boldogságtól, hogy nem esett semmi komolyabb bajom. Ugyan a karom kicsit fájt, és biztos voltam abban, hogy holnapra mindennek nyoma is lesz. Sajnos nem tudtam barátommal együtt örülni, ugyanis gondolataim csak a kép körül kavarogtak.
Hogy tehette ezt Tamara? Én bíztam benne, erre ő meg elárult! Tudja jól, hogy szeretem Jamie-t, erre tessék: lefekszik vele, mikor nem vagyok otthon. Micsoda mázli, hogy akkor nem mentem be, hanem idejöttem Andrewhoz! Nagyot csalódtam most benne. Egyszerűen nem tudom felfogni... Az egyszer biztos, hogy ezt nem tudom megbocsátani neki!
- Nem fáj semmid? - simította meg a fejemet Andrew.
- Egy kicsit a karom, de semmi vészes! - legyintettem. - Hol a telefonom?
Barátom felsietett a lépcsőn elejtett tulajdonomért, majd a kezembe nyomta. Egy pillanatra megállt a kezem a billentyűk felett, majd átgondolva leírtam Tamarának azt, amit jelen pillanatban véltem. Ribanc...
- Mit írsz neki? - kíváncsiskodott.
- Hogy te mindig ilyen érdeklődő vagy! - nevettem fel.
- Csak foglalkoztat minden, ami veled történik!
- Andrew, kérhetek tőled valamit?
- Akármit, akármikor! Mondjad, hercegnő.
A hercegnő szót nem gúnyosan mondta ki, hanem épp ellenkezőleg: tele volt szeretettel. Legutoljára a szüleim hívtak így, mikor még gyerek voltam. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor kiejtette. Annyira aranyos!
- Ledőlhetnék aludni a szobádban? - tettem fel félve kérdést.
- Hát persze! Gyere, megmutatom - felállt, majd kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
Kézen fogva vezetett fel az emeletre, aztán benyitott az egyik helyiségbe. Bent sötét volt, csak a folyosóról bevilágító fények segítettek eltájékozódni az ágyig. Mikor megtaláltam a bútordarabot, fáradtan ültem le a szélére.
- Ha bármire szükséged van, lent leszek a nappaliban. Aludj jól!
Kicsit hezitált, majd megpuszilta az arcomat és kiment. Amint becsukta az ajtót, a kezemet arra a pontra helyeztem, ahol ajkai hozzáértek bőrömhöz. Milyen puha ajkai vannak!
Álmosan levettem a cipőmet és a dzsekimet, majd eldőlve az ágyon mély álomba merültem.
