7. fejezet

 Felé nyújtottam a kezem, hogy fölsegítsem, de mikor felnézett rám az illető, ledermedtem.....

 De hiszen ez az a srác, aki a helyemen ült az étteremben! Jesszus, ez is csak velem eshet meg! Leül a helyemre, majd miután eltessékelem onnan elkezdem bámulni. Most meg nekirontok...

 - Semmi baj, az én hibám volt! Nem néztem a lábam elé! - mosolygott, miközben leporolta magát.

 - Mi? Dehogyis! Én voltam az, aki úgy közlekedett, mint egy őrült! 

 - Ne okold magad! Az én hibám volt és kész! - mélyen a szemembe nézve mondta el mindezt és egyszerűen képtelen voltam ezek után ellenkezni.

 - Jé, most látom, hogy te vagy az az éttermes lány!

 Olyan bárgyú és gyerekes mosoly terült el a képén, hogy nem tudtam tovább pókerarcot vágni.

 - Tudod, rendes nevem is van ám! Bella vagyok. Bella Sprinkle - nyújtottam felé a kezemet.

 - Andrew Reid. De nekem akkor is éttermes lány maradsz!

 - Hát, Andrew, remélem nem ütötted meg magad nagyon! Ha most nem bánod, továbbállnék. 

 Ki akartam kerülni, de mikor már a látótávolságán kívül voltam, hirtelen elkapta a karomat és visszarántott.

 - Tudod, ha már ilyen érdekes alakult a sorsunk, szeretnélek megismerni kicsit jobban. 

 Most ez komolyan beszél? Bár az arckifejezése eléggé határozott, azért ez érdekes... Hahó, Bella, épp a válaszodra vár ám! 

 - De ha nem akarsz már látni, azt is megértem! - engedte el a kezem szomorúan.

 - Mi? Nem, nem, szó sincs róla! Csak kicsit elgondolkodtam és tudod, ilyenkor általában hajlamos vagyok arra, hogy nem válaszolok. De én is szívesen megismernélek! 

 - Szuper, akkor.... Meghívhatlak egy fagyira?

 - Csak abban az esetben megyek el veled, ha én fizetem a sajátomat! - néztem a szemébe, evvel is próbáltam neki mutatni határozottságomat.

 Óráknak tűnő másodpercekig bámult ki a fejéből, majd megszólalt: 

 - Rendben. 

 - Hogy értetted azt, hogy érdekesen alakult a sorsunk?

 - Leülök a helyedre, te eltessékelsz, majd mikor ott ültem bárpultnál, valami miatt állandóan hátra kellett néznem rád... Aztán te is néztél engem. Most meg hirtelen egymásba ütközünk. Úgy érzem ez nem a véletlen.

 Önelégült mosollyal a képemen baktattam mellette vissza a város szívébe. Egy közeli fagyizót választott úti célnak, ami kívülről eléggé átlagosnak tűnt, ám belülről már jóval egyedibb volt! Hatalmas kiszolgáló pult volt az ajtóval szemben, ahol nemcsak fagyit lehetett rendelni, hanem sütiket, tortákat és egyéb finomságokat is. A terem egyik felében bárszékekre lehetett ülni, míg a másikban puha bőrkanapéra. A falakat különböző, színes képek és festmények díszítették, míg a plafonról műanyag fagyis kelyhek lógtak. Hangulatos egy kis hely, az nem kizárt!

 - Sziasztok, mivel szolgálhatok? - mosolygott ránk egy velünk egyidős fiú. 

 - Szia, én egy mogyoróscsokis és pisztáciás fagylaltot szeretnék. Na és te Bella?

 - Ömm... azt hiszem, hogy én... citromosat és rumos csokoládésat ennék. 

 A srác átnyújtotta a két finomságot, majd Andrew hosszas győzködése után végül mindegyikünk a sajátját fizette. Helyet fogaltunk egy-egy bárszéken, majd beszélgetésbe elegyedtünk.   

 - Te hova valósi vagy? - kérdeztem, majd bekaptam egy újabb falatot az íncsiklandozó édességből.

 - Detroitban születtem, de a szüleim californiaiak. Még egész kicsi voltam, mikor elköltöztünk ide. A családom szeretett volna egy békés kisvárosba élni, egy olyan helyen, ahol közel van a tenger. Így kerültem ide. De most te mesélj! Ide valósi vagy? Mert ha igen, akkor hogy lehet az, hogy még sosem láttalak? - kérdezte, miközben felvette a "gondolkodomdeegybenaztakaromhogytemonddmegaválaszt" arckifejezést.

 - Nem, nem itt lakom, csak a haverom elhívott a nyaralójukba, ugyanis elköltözünk Buenos Airesbe, de nem szerettem volna csak úgy otthagyni mindent, ezért anyuék megengedték, hogy Jamie-nél, a legjobb barátomnál töltsem a nyarat, de augusztus végén nekem is utánuk kell mennem. - hajtottam le szomorúan a fejem. 

 - Oh, ez nem hangzik valami jól! De nem tudod őket meggyőzni, hogy valahogy maradj?

 - Nem, nagyon önfejűek. A munkájukat elém helyezik és így csak azt veszik figyelembe, ami nekik és az üzletüknek jó. Megszoktam már ezt az egész dolgot, de akkor is... Hiányozni fog Silvertown. 

 - Silvertown? Még sosem hallottam róla.

 - Egy barátságos város, pár óra autókázásra van innen. Ha egyszer lesz időd és kedved, szerintem menj el, hidd el, nem bánod meg! - gyors mosolyt dobtam felé, majd bekaptam az utolsó falatot. - Köszönök mindent! A fagylalt isteni finom volt! 

 - Nagyon szívesen! Részemről volt a megtiszteltetés, hogy veled fogyaszthattam el.

 Éreztem, hogy pír önti el az arcomat, amit nem akartam, hogy észrevegyen, ezért inkább a cipőmön lévő koszfoltot kezdtem el szuggerálni.

 - Hova fogsz menni ezek után? - törte meg a kialakuló csendet Andrew.

 - Öm, úgy gondoltam, hogy lemegyek a partra sétálni egyet. Van kedved esetleg velem tartani? - kérdeztem kicsit félénken.

 - Ha nincs ellenedre, akkor szívesen járom be veled a partot! 

 Leugrott a székéről, majd mellettem termett és a kezét nyújtotta, amit én szívesen el is fogadtam. Nem engedte el azután sem, miután leszálltam a székről, így kéz a kézben ballagtunk le a tengerhez. A szellő enyhén fújta a hajamat, a Nap pedig jóízűen perzselte a bőrömet. Olyan békés volt minden, mintha csak megállt volna az idő. 

 A vízparthoz érve rengeteg embert láttam, főként gyerekeket, akik boldogan és nevetve élvezték a jó időt vagy éppen azt, hogy semmi dolguk nem akadt. Voltak, akik napoztak, néhányan frizbiztek vagy röplabdáztak a homokban. A vízben vidáman fröcskölték egymást néhányan, ám akadt olyan is, aki kagylókat keresett a víz mélyén. 

 - Merre felé laksz? - kérdezte Andrew, evvel megszakítva a bámészkodásomat.

 - Tessék? - néztem rá értetlenül. 

 - Merre laksz? Csak mert akkor arrafelé megyünk. - magyarázta.

 - Ha jól tudom arra van a nyaraló - mutattam balra a távolba.

 A hullámok néha el-elérték a lábamat séta közben és boldogan tapasztaltam, hogy a víz tökéletesen kellemes a fürdésre. Ekkor jutott eszembe, hogy bikinibe jöttem pont azért, hogy majd megmártózzak.

 - Andrew? - fordultam a fiú felé, aki kérdő pillantással várta, hogy mi fog kisülni a mondandómból. - Nem lenne túl nagy baj, ha most bemennék a vízbe?

 - Dehogy lenne! Ilyen időben én is szívesen csobbannék egyet! - kacsintott. - Nyugodtan menjél csak, én majd itt kint megvárlak.

 Leült a puha homokba, míg én levetkőztem, majd gyorsan be is futottam. Jó érzés volt lehűteni kicsit magam ez után a hosszú nap után. A víz felszínén lebegtem, a szemem csukva volt. Boldog voltam. Hirtelen minden egyes gondom eltűnt, mintha az apró hullámok kisodorták volna a partra. Körülöttem nem volt sok ember, azok meg, akik igen, vagy továbbúsztak vagy csak ők is élvezték ezt a gyönyörű délutánt. Lecsuktam a szemem és visszaemlékeztem arra a napra, mikor először próbáltam meg úszni a silvertowni házunk medencéjében. 

 - Nem veszélyes ez? Túl fiatal még, a lába se ér le! Mi lesz, ha megfullad? - aggódott anyu.

 - Ne rágódj ilyen dolgokon, szívem! Nagy lány már ő, és egyébként is, a karúszója fent tartja a vízen. Ha meg bármi problémája lenne, én ott leszek mellette és segítek neki! Semmi rossz nem történhet, ugye, prücsök? - nézett rám mosolyogva apa.

 - Én már nagylány vagyok! - mondtam határozottan, majd apu kezéért nyúltam.

 Kézen fogva sétáltunk be a medencébe, elől ő, hátul pedig én. A medence széléről anyukám figyelt minket, kezében lévő telefonjával pedig rögzítette az eseményeket.

 - Na milyen a víz? - kiáltotta oda nekünk boldogan.

 - Tökéletes!

 Annyira izgatott voltam, hogy ennél többet nem tudtam kinyögni. A víz hőmérsékletét hamar megszoktam, majd apu parancsára leültem az egyik lépcsőfokra, míg ő kicsit beljebb úszott.

 - Na szóval. Első és legfontosabb szabály: a karúszót sosem veheted le! Ez akár meg is mentheti az életedet, ha bármi olyan dolog történne! Második szabály: nem vagánykodunk! Mindig azt kell tenned, amit én mondok. És végül a harmadik szabály: ha bármi van, ha rosszul érzed magad, ha fáradt vagy vagy csak eleged van, azonnal...

 - Azonnal szólok, tudom, apuci! - fejeztem be helyette a mondatot. 

 - Akkor kezdhetjük?

 Hevesen bólogattam, majd odaúszott mellém és megfogta a karomat...

 Régi szép idők! Apa szerint őstehetség vagyok, ugyanis egy-két óra után már szinte tökéletesen tudtam úszni. Még be sem töltöttem a 7. életévemet, de már nem viseltem a karúszót, és olyan mélyre is bementem búvárkodni, ahol már réges-rég  nem ért le a lábam. Most meg... hát igen! 

 Régen teljesen más volt minden. A szüleim még törődtek velem, nyáron együtt választottuk ki a nyaralásunk helyszínét és rengeteg más programot csináltuk közösen. Most azonban már valahogy ezek a dolgok elmaradoztak. Nem töltöttünk annyi időt egymással, kevesebbszer láttam őket, míg végül teljesen minden megszűnt. Nem mentünk nyaralni, se túrázni, nem lubickoltunk együtt a medencében. Anyáék észrevették, hogy nem igazán van ínyemre ez az egyedüllét, emiatt úgy gondolták, hogy majd egy kutya helyettesíteni fogja őket. Ugyan Prada tényleg elég jó társaságnak bizonyult, de azt az űrt, amit a szüleim hiánya okozott, nem tudta betölteni. A gondolat, hogy a saját szüleim egy állattal próbálják leváltani szülői kötelezettségüket, elszomorított és nem sokkal később mély depresszióba taszított. Azokban a sötét időkben csak az járt a fejemben, hogy anyukám és apukám egy kutyával rázta le magáról azt a terhet, hogy velem kelljen együtt lenniük. Az utolsó, közös nyaralásunkkor sem voltam még teljesen önmagam. Ekkor jelent meg az életemben Jamie, aki kihúzott a szakadék mélyéből és megmutatta, hogy az élet lehet szép és jó, a hibák ellenére is. Rengeteget köszönhetek neki, mert ha ő nincs, talán még mindig ott tartanék, ahol egykoron tartottam. 

 Nem tudom, mennyi időt tölthettem gondolkodással, de mire kiértem, már csak egy alvó Andrewt találtam a földön. Annyira nyugodt volt az egész arca, olyan... békességet sugalló. Nem volt szívem felébreszteni, de a Nap hamarosan nyugovóra fog térni, nekem meg még van egy elvarratlan szálam otthon. Így hát leültem mellé és elkezdtem simogatni a haját, miközben szólongattam. Sűrűn pislogott, majd ásított egy nagyot és felült. 

 - Bocsánat, hogy így bealudtam, csak gondoltam, napozom egyet és hirtelen elnyomott az álom. - mentegetőzött.

 - Semmi baj, de most már jobb lenne, ha mennénk, mert van egy elintéznivaló dolgom. 

 Az út felét elhagyva Andrew kizökkent a gondolkodásából és megszólalt.

 - Milyen elintéznivaló dolgod van? - kíváncsiskodott.

 - Hát, tudod... a haverommal kapcsolatos... Volt egy kis... Hogy is mondjam?... Incidensünk... 

 - Á, értem. Milyen incidens?

 Nem tudtam megállni nevetés nélkül.

 - Hogy te milyen egy kíváncsi ember vagy!

 Elmeséltem neki a történteket. Ugyan nem olyan rég óta ismerem, de valahogy érzem, hogy megbízhatok benne. 

 Mesélés közben hol hümmögött, hol pedig hallgatott. A mondandóm végére érve elmondta, hogy szerinte kicsit durva, amit Jamie tett, de azért mégsem kell annyira haragudnom rá, hisz ahogy meséltem neki, én ennél jóval durvább dolgokat is műveltem már. 

 A házunk előtt számot cseréltünk és megbeszéltük, hogy amint van valami, felhívom. Kiderült, hogy pár házzal arrébb lakik, így mondta, hogyha bármi problémám van, akkor nyugodtan átmehetek hozzá, ugyanis ő mindig otthon van. Elköszöntem tőle és beléptem a házba.

 A nappaliból hangok szűrődtek ki, így arrafelé vettem az irányt. A kanapén Tamara ült és unottan bámulta a televíziót. Mikor megpillantott, felragyogott a szeme és odafutott hozzám, hogy megöleljen. 

 - Azt hittem, már sosem érsz haza! - mondta. 

 - Nincsen ekkora mázlid! - nevettem, majd visszaöleltem. - Összetalálkoztam - igazából nem nevezném annak - egy fiúval, aki itt lakik nem messze. Vele voltam szinte egész nap. 

 - Oh, így már érthető a dolog! - nézett rám huncutul. 

 - Ne gondolj semmi olyanra, Elson! Csak barátok vagyunk! Na de, nem tudod esetleg, hol van Jamie? - tértem a lényegre.

 - Fent van a szobájában. Reggel óta kis sem jött! - sóhajtott.

 Felmentem, egyenesen barátom szobája felé vettem az irányt. A lépcsőn összetalálkoztam Dylannel, de szerencsémre egy szót sem szólt hozzám. 

 Halkan bekopogtam az ajtón, mire egy morgás érkezett a másik feléről, így gondoltam, benyitok. Jamie az ágyán feküdt és a plafont bámulta.

 - Szia! - ültem le mellé, mire ő felkapta a fejét. 

 - Heló! - feltápászkodott és helyet foglalt mellettem. - Hol voltál? 

 - A városban bóklásztam meg strandoltam. 

 Andrewt szándékosan nem említettem meg. Jamie csak bólogatott, így csönd telepedett a szobára. 

 - Azt hiszem, beszélnünk kell...