2016. július 10., vasárnap

Verseny, avagy kérlek titeket


Drágáim! =^.^=

Igen, tudom, hogy már megint gonosz vagyok, mert nem hoztam új részt (mentségemre szóljon, hogy elkezdtem, csak nincsen ötletem, így kérlek írjatok, hogy mit szeretnétek látni), de egy fontos kéréssel írok most nektek!
Elindult a Passz blog által indított versenyen a közönségszavazás, és a blog két kategóriában is nevezve van: a legjobb design és a legjobb saját történet "csoportban". Kérlek titeket, hogy szavazzatok, ugyanis ez sokat jelentene nekem! 
A szavazatotokat ezen az oldalon lévő linken tudjátok leadni. Szavazni július 22-ig lehetséges.
Mint már feljebb is említettem, jelenleg ihlethiányban szenvedek, így kérlek titeket, ha bármi ötletetek van a történet folytatásával kapcsolatban, ne habozzatok megírni nekem!

További szép napot/estét!

xoxo, Bella

2016. június 23., csütörtök

Új design, új lendület


Drága Olvasóim!

Amint láthatjátok, a blognak új designja lett, ami a drága Szimy műve. :) Nagyon-nagyon régóta vágytam egy ilyen designra, és hatalmas boldogsággal tölt el, hogy végre megvalósult az álmom! 
Tudom jól, hogy elég régóta nem volt bejegyzés, ezt pedig ráfogom a gimire, ugyanis vizsgáim voltak. DE! Nyár van, nekem ma hivatalosan is befejeződik a suli (tanévzáró), és újult erővel tudok gép elé ülni, hogy folytathassam a történetet. Nem ígérem azt, hogy minden héten hozok új fejezetet, de igyekszem elég gyakran feltölteni egy-egy részt. Ugyan gondolhatjátok, hogy miért nem tudok minden héten (sőt, szinte minden nap) újat hozni, hisz nyár van és nekem meg semmi dolgom. Nos, erre a válaszom elég egyszerű. Van ezen kívül még NÉGY történetem, amik közül legalább kettőt be akarok fejezni, vagy legalábbis sok fejezetet meg akarok írni. Ráadásul ezen kívül még közmunkáznom is kell (-.- no comment) és ki akarom használni ezt a rövidke két és fél hónapot, hogy szórakozzak meg minden. Szóval, értitek. :D 
Holnap megpróbálom elkezdeni az új fejezet írását, hogy minél előbb tudjátok olvasni.

2016. május 13., péntek

12. fejezet

 - Szia, Andrew! - köszöntem neki, lehajtott fejjel.
 Ezerszer megszidtam magamat azért, amiért idejöttem, ráadásul ilyen későn. Szerencse, hogy nem hallja a gondolataimat... Lehet, hogy éppen vendége van, mondjuk valamelyik haverja. Vagy éppenséggel álmából riasztottam fel. 
 Jó pár percig álltunk ott szótlanul. Én dideregve fixíroztam a földet, míg ő a tekintetemet kereste. Végül Andrew törte meg a kialakult csendet.
 - Bella, mit keresel itt ilyenkor? Nem mintha nem örülnék neked... csak... kicsit késő van már a látogatáshoz! - dadogta. 
 Ekkor felnéztem rá és láttam, hogy idegesen a tarkóját vakargatja. Tuti, hogy zavarom.
 - Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni! Csak egyszerűen... - nem tudtam, hogyan folytassam a mondatomat. - Mindegy, hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek! Még egyszer elnézést, hogy ilyen későn rád rontottam.
 Mikor meg akartam fordulni, elkapta a könyökömet és visszarántott.
 - Hé, látom, hogy valami bajod van! A vörös szemeid mindent elárulnak - mutatott rám mosolyogva. 
 - Nem szeretnélek a problémáimmal untatni, mint a múltkor.
 - Ugyan, te sosem untatsz! Gyere be, mert mindjárt jégszobor leszel.
 Félreállt az útból, én pedig óvatosan beljebb merészkedtem. Rögtön velem szemben volt egy kis folyosó, annak a végén pedig jobbra egy ajtó. Balra, ha minden igaz, a nappali helyezkedett el. Az ajtóval szemben volt a lépcső, ami felvezetett a többi szobához. Barátságos kis ház, az egyszer biztos.
 Andrew becsukta a bejárati ajtót, majd felém fordult.
 - Nem vagy éhes vagy esetleg szomjas? - tudakolta.
 Abban a pillanatban egy hatalmasat kordult a gyomrom, mire mindketten elnevettük magunkat.
 - Nem vagyok túl ügyes a konyhában, de megpróbálok összeütni valamit! - kacsintott, majd gyorsan besietett a folyosó végi ajtón.
 Ott álltam az előszobában, egyedül, azon gondolkozva, hogy vajon most vele kéne-e mennem, vagy sem. A sarkamon hintázva dudorásztam, mikor kikiáltott Andrew, hogy nyugodtan menjek utána. Lassan elindultam arra, amerre pár pillanattal ezelőtt ő ment.
 Ahogy lassan, de annál magabiztosabban beléptem a konyhába Andrew a konyhapultnál állt és éppen kenyeret szelt. Vagy is hát inkább, csak próbált kenyeret szelni.
 - Ülj csak le! - bökött a késsel az egyik szék felé. - Amíg én itt ügyködök, addig te elmesélhetnéd látogatásod okát.
 - Mi van akkor, ha csak szimplán látni akartalak? - kérdeztem mosolyogva.
 - Ugyan már, azt nappal is meg tudnád tenni! - legyintett. - Tudom jól, hogy nem emiatt vagy itt.
 - Hogy lehet az, hogy szinte nem is ismerjük egymást, mégis olyan érzésem van, mintha mindent tudnánk egymásról? 
 - Hát, fogalmam sincsen. Talán ez azért van, mert rokonlelkek vagyunk - egy pillanatra abbahagyta a vagdosást és rám pillantott, de olyan vadítóan, hogy azt hittem, menten összeesek. Szerencsémre ültem, így gyorsan lehajtottam a fejemet, hogy eltakarjam vörösödő képemet, és pislogtam párat, hogy visszatérjek a valóságba. Andrew kuncogott egyet rajtam, majd folytatta előbbi tevékenységeit.
 Istenem, az a pillantás! Ezidáig soha senki nem nézett még így rám, ráadásul amit mondott... Nyugi Bella, nem kell rögtön beleesned, csak mert kedves próbál lenni veled!
 - Valóban van oka a látogatásomnak! - feleltem a legelső kérdésre, mikor végre össze tudtam szedni magamat. - Eléggé... bonyolult egy sztori. Meg természetesen hosszú.
 - Időnk, mint a tenger, szóval hadd halljam azt a történetet.
 Egy mély sóhaj után belekezdtem a mesélésbe. Legelőször is azt a bizonyos vacsorát regéltem el neki, hiszen mindennek az az alapja. Miközben mondtam, Andrew elém tett két pirítóst, amikre ráolvasztotta a sajtot, mellé pedig ketchupot nyomott, majd leült velem szembe és bátorítóan rám mosolygott. 
 Evés közben szövegeltem a titokzatos virágküldőmről, de mikor ezt szóba hoztam, a fiú hirtelen kicsit elpirult és egy pillanatra le is hajtotta a fejét. Nem tudtam mire vélni a reakcióját, ezért nem is nagyon törődtem vele. A két kenyér elfogyasztása után elmondtam, hogy hogyan bánt velem Sam, hogy mennyire megbántott és, hogy miért nem otthon sírom el a bánatomat. A mesélés végére egy-két könnycsepp kigördült a szememből, amiket Andrew, áthajolva az asztal felett, hüvelykujjával gyorsan letörölt, majd megfogta az államat.
 - Ilyenek miatt felesleges sírnod! Az a srác egy bunkó paraszt, aki nem érdemli meg a barátnőjét, téged pedig pláne nem. A helyedben én gyorsan elfelejteném ami történt és soha többet nem is foglalkoznék vele! - mosolygott mélyen a szemembe nézve.
 Ez a pár mondat rengeteget jelentett számomra, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem kéne azon rágódnom, hogy mi történt, helyette avval kéne foglalkoznom, hogy mi lesz. 
 Mikor belenéztem a fürkésző tekintetébe, elgyengültem. Olyan lágyan pillantott rám, olyan kedvesen. Tekintetemet fogva tartotta, nem engedte, hogy megszakítsam a szemkontaktust. Szinte érezhető volt a feszültség kettőnk között. Én arra vártam, hogy lépjen valamit, ő pedig képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen. Gyerünk, mire vársz? Itt vagyok előtted, sebezhetően és teljesen elvesztem benned. Miért nem csókolsz meg? - gondoltam, de hangosan már képtelen voltam kimondani. Egy részem nagyon durván akarta, hogy ebben a pillanatban olyan hevesen tapadjon az ajkaimra, amennyire csak tud, viszont egy kisebbik részem azt súgta, hogy ha most ezt megteszi, akkor minden megváltozna, hiszen akkor bebizonyosodna számomra, hogy csak azért volt kedves velem, mert szimplán csak ágyba akar vinni. 
 Lélegzetvisszafojtva vártam, mit lép, de ő csak mered rám, rezzenéstelenül. Egy mély sóhaj kíséretében elengedte az államat és visszaült a székébe. Arcát a tenyerébe temette és megrázta a fejét. 
 - Sajnálom, Bella, én nem akartam... Egyszerűen csak... - próbált magyarázkodni.
 - Hagyd, Andrew, semmi baj. Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek! - álltam fel, de ekkor felkapta a fejét.
 - Ne, kérlek maradj! Nem akartam rád ijeszteni. Esküszöm, többé nem fordul elő! - nézett rám könyörgően.
 - Hol vannak a szüleid? - kérdeztem hirtelen.
 - Elutaztak, jövő hét keddig nem is jönnek haza. Amikor jöttél, éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mi a fenét fogok én csinálni ebben a pár napban. Halálra fogom unni magamat! - nevetett fel. - Szóval, légyszíves, maradj! Nem akarok egyedül lenni, mert félek a sötétben! - kiskutya szemekkel nézett rám, hangja pedig átváltott egy könyörgő nyolcévesére. 
 Olyan hangosan kacagtam fel az elém táruló jelent miatt, hogy az egész ház belerezdült. Nem kellett sok barátomnak sem, velem együtt kezdett el röhögni. A hasamat fogva ültem vissza a székembe és mosolyogva beadtam a derekamat, miszerint maradok. 
 - Nos, akkor mit csináljunk? - kérdeztem, miután befejeztem a nevetést.
 - Van néhány ötletem - nézett rám perverzül, majd a pillanat törtrésze alatt felcsendült ismételten kacagása. Sejtettem, hogy mire gondol, ezért elkezdtem mosolyogni. Vajon mit szólna hozzá, ha beleegyeznék? 
 - Nos, benne vagyok! 
 Azonnal kikerekedett szemekkel nézett rám, szegény köpni-nyelni nem tudott.
 - M-most k-komolyan mondod? - kérdezte dadogva.
 - Ugyan már, csak vicceltem! - röhögtem fel.
 - Ez nem volt szép, drága Bella. Ilyenekkel nem szabad játszadozni!
 Óvatosan felállt, majd nagyon lassan elkezdett felém sétálni. Tudtam, hogy most vagy menekülök, vagy pedig megtudom, miért is közelít így felém. Felpattanva elkezdtem futni kifelé, de sajnos elég gyorsan reagált, így utánam kapva visszarántott, majd megölelt. A hirtelen jött gesztustól ledermedtem, majd én is viszonoztam azt. Fantasztikus volt a karjai közt lenni. Ha megölel olyan, mintha nem kellene tartanom semmitől. Mellkasának feszülve éreztem edzett testének vonalait, ami mi tagadás, eléggé beindított. Hogy nézhet ki póló nélkül? Mennyire lehet kockás a hasa? Jesszus, miért képzelgek én ilyenekről! De... mit tenne akkor, ha váratlanul levenném róla a zavaró darabot? Na jó, Bella, elég legyen!
 - Nézhetnénk egy filmet, ha gondolod! - vetette fel az ötletet, én pedig csak bólogattam, ugyanis képtelen voltam megszólalni. 
 Megragadta a csuklómat és behúzott a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, míg ő a DVD-k között kezdett el kutatni.
 - Szereted a horrorokat? 
 - Nem annyira rajongok értük! - húztam el a számat.
 - Akkor ez kilőve! - tette vissza az egyik dobozt, majd tovább keresett. - Akció?
 - Felőlem jöhet! 
 Betette a CD-t a lejátszóba, majd helyet foglalt közvetlenül mellettem és elindította a videót. A film elejét nagyon nem értettem, de nem szándékoztam a kérdéseimmel traktálni a srácot, így hát inkább csendben néztem tovább. Nem szerettem annyira az akciófilmeket, de nem akartam neki mondani, hogy inkább nézzünk valami romantikusat, mivel tudom, hogy úgysem tetszene neki, ráadásul elég félreérthető lett volna. 
 A film felénél - akaratom ellenére - bealudtam. Hosszú volt a mai napom, a tévé nem kötött le és olyan kényelmes volt a kanapé, hogy egy idő után már nem bírtam nyitva tartani a szemeimet. Fejemet ráhajtottam Andrew vállára, aki elmosolyodott. Végül aztán minden elhalkult körülöttem, engem pedig rabul ejtett az édes gondtalanság.

 Éreztem Bellán, hogy nem nagyon köti le a film és láttam rajta, hogy egyre laposabbakat pislog, míg végül fejét a vállamra hajtva elaludt. Olyan aranyos volt, miközben ott szuszogott, teljes gondtalanságban.
 A tévét gyorsan lehalkítottam, majd - ügyelve, hogy ne keltsem fel - kicsusszantam mellőle és felmentem egy takaróért. Mikor megláttam pár órával ezelőtt az ajtóban, a szívem egy hatalmasat dobbant. Kisírt szemei mindent elárultak nekem. Abban a pillanatban olyan törékeny volt, olyan ártatlan. Szegény, nincsen szerencséje a magánéletben. Na, nem mintha nekem lenne! Félek közeledni felé, attól tartok, hogy kinevet, vagy elküld és akkor soha többé nem látom. Inkább leszek a barátja, mintsem egy ismeretlen számára. Nemrég Jamie törte össze a szívét, most meg Sam. 
 A pokróccal a kezemben visszaballagtam hozzá, majd gondosan betakartam. Istenem, annyira gyönyörű! Felvettem a telefonomat készítettem róla egy képet, hogy legalább ez az egy emlékem legyen róla. 
 Egyszer csak csörögni kezdett a kezembe tartott kütyü. Csak egy telefonszám volt kiírva, semmi más. Tudtam jól, ki keres és miért. Kimentem a nappaliból, majd vonakodva ugyan, de felvettem.

 Fogalmam sincsen, mennyit aludhattam, de mikor felébredtem, az egész kanapét elfoglalva feküdtem egy takaróba bugyolálva. Andrew... Milyen figyelmes! Ásítás közben nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd kibújva a meleg helyemről elindultam, hogy megkeressem barátomat. A falon lógó órára pillantva csodálkozva észleltem, hogy hajnali kettő is elmúlt már. Biztosan fent van a szobájában és alszik. 
 Testsúlyom alatt megreccsentek a lépcsőfokok, mire Andrew kinyitotta az egyik ajtót és kikukkantott rajta.
 - Felébredtél? - kérdezte vidáman.
 - Miért nem szóltál, hogy elmúlt már éjfél is? - fontam össze kezeimet magam előtt, és egy vidám mosolyt küldtem felé.
 Ő kijött abból a helyiségből, ahol eddig tartózkodott, majd megállt a lépcső tetején. Egyik kezével a korlátot fogva, másikkal pedig a falat támasztva nézett le rám vadítóan.
 - Olyan békésen szunyókáltál, nem volt szívem felkelteni téged.
 - Pedig ez részemről elég nagy udvariatlanság volt! Eljöttem ide hozzád az éjszaka közepén, te kaját csináltál nekem, végighallgattál, majd betettél egy filmet, erre én viszonzásul elaludtam a kanapétokon! - nevettem.
 - Ugyan már, semmi baj! Fáradt voltál, hosszú napod volt, megértem. De figyelj, egy dolgot tudnod kell!
 Lejjebb lépett pár lépcsőfokkal, megállt tökéletesen előttem és megfogta a kezeimet. Mindeközben természetesen végig a szemembe nézett. Anyám, már megint az a pillantás! Menten össze fogok esni! 
 - És mi lenne az? - nevettem fel kínosan.
 - Ha bármi történik is veled, tudd, hogy rám mindig is számíthatsz! Én itt leszek, ha el akarod sírni valakinek a bánatodat, ha csak szimplán csinálni akarsz valamit, vagy bármikor, amikor csak egyedül vagy. Sosem foglak cserben hagyni! Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de hé, az egész nyár itt áll előttünk! Bármikor, ha rossz kedved van, én ott leszek melletted és jobb kedvre foglak deríteni, ígérem.
 Olyan komoly tekintettel adta mindezt elő, hogy képtelenség lett volna félreérteni. Ilyet ezelőtt még sosem mondott nekem senki, de még Jamie sem, pedig ő elméletben az egyik legjobb barátom! Andrew pedig... Alig ismer és mégis! Ez a fiú teljesen levesz a lábamról! 
 - Andrew, ez annyira aranyos tőled! - csak ennyit tudtam mondani neki, majd szorosan megöleltem . 
 Jó volt tudni, hogy van valaki, aki itt van nekem és támogat.
 Sajnos ez az érzelgős pillanat nem tartott sokáig, ugyanis telefonom pittyegése megzavart minket.
 - A legjobbkor! - forgattam meg a szemeimet, majd eleresztve a fiút előhalásztam a zsebemből a készüléket. - Ez fura, Tamara küldött egy üzenetet. De mégis mi fenét akar ez ilyenkor?
 Minden olyan hirtelen történt. Az egyik percben még a képet nézem, amit barátnőm küldött, a másikban pedig távolról hallom Andrew kiáltását, majd égető fájdalom nyilal belém. 

 Minden annyira romantikus volt, pláne az az ölelés. Nem akartam, hogy vége legyen, örökre így akartam maradni. Távol minden bajtól, Bella közelében. 
 Tamarától kapott üzenet sajnos mindent elrontott. Vonakodva ugyan, de eleresztettem a lányt, magamban pedig átkoztam barátnőjét, hogy miért pont ekkor kellett neki üzenni. 
 Kíváncsian hajoltam oda Bellhez, hogy lássam, mégis milyen képet nézeget annyira. A látvány nem csak engem sokkolt. A fotón Tamara éppen Jamie-vel kefélt. Hogy mekkora egy paraszt ez a gyerek! Csak kerüljön a szemem elé és akkor azt is meg fogja bánni, hogy megszületett! Egyszer nincsen otthon Bella, és máris ágyba viszi a barátnőjét? Micsoda ember az ilyen? Ráadásul még egy fényképet is küldenek neki! 
 Aggódva felpillantottam, hogy lássam, hogyan reagált minderre a lány. Teljesen lesápadt, a kezei elkezdtek remegni. Hirtelen elvesztette az egyensúlyát és legurult a lépcsőn. Sajnos túl későn kaptam utána, ezért már nem tudtam megállítani. Földet érve szinte eszméletlenül terült el.
 - Úristen, Bella, minden rendben? Hallasz engem? Kérlek, mondj valamit! 
 Lefutottam hozzá, majd fejét a kezembe véve kezdtem el szólítgatni. A lány ugyanolyan sápadt volt, mint a lépcsőn állva. Gyorsan befutottam a konyhába és egy pohárba töltöttem hideg vizet, majd visszarohantam az előtérbe. Soha nem ájult el senki az ismerőseim közül, ezért nem tudtam, mit kellene tennem. A vizet egy gyors mozdulattal az arcára öntöttem és imádkoztam, hogy ne essen semmi baja. Pár pillanattal később köhögött párat, majd kinyitotta szemeit.
 - Hála Istennek! - nevettem el magamat.

 A hideg víz és az arcom találkozása után teljesen magamhoz tértem. Andrew majd kicsattant a boldogságtól, hogy nem esett semmi komolyabb bajom. Ugyan a karom kicsit fájt, és biztos voltam abban, hogy holnapra mindennek nyoma is lesz. Sajnos nem tudtam barátommal együtt örülni, ugyanis gondolataim csak a kép körül kavarogtak. 
 Hogy tehette ezt Tamara? Én bíztam benne, erre ő meg elárult! Tudja jól, hogy szeretem Jamie-t, erre tessék: lefekszik vele, mikor nem vagyok otthon. Micsoda mázli, hogy akkor nem mentem be, hanem idejöttem Andrewhoz! Nagyot csalódtam most benne. Egyszerűen nem tudom felfogni... Az egyszer biztos, hogy ezt nem tudom megbocsátani neki! 
 - Nem fáj semmid? - simította meg a fejemet Andrew.
 - Egy kicsit a karom, de semmi vészes! - legyintettem. - Hol a telefonom?
 Barátom felsietett a lépcsőn elejtett tulajdonomért, majd a kezembe nyomta. Egy pillanatra megállt a kezem a billentyűk felett, majd átgondolva leírtam Tamarának azt, amit jelen pillanatban véltem. Ribanc...
 - Mit írsz neki? - kíváncsiskodott.
 - Hogy te mindig ilyen érdeklődő vagy! - nevettem fel.
 - Csak foglalkoztat minden, ami veled történik!
 - Andrew, kérhetek tőled valamit?
 - Akármit, akármikor! Mondjad, hercegnő.
 A hercegnő szót nem gúnyosan mondta ki, hanem épp ellenkezőleg: tele volt szeretettel. Legutoljára a szüleim hívtak így, mikor még gyerek voltam. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor kiejtette. Annyira aranyos!
 - Ledőlhetnék aludni a szobádban? - tettem fel félve kérdést.
 - Hát persze! Gyere, megmutatom - felállt, majd kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
 Kézen fogva vezetett fel az emeletre, aztán benyitott az egyik helyiségbe. Bent sötét volt, csak a folyosóról bevilágító fények segítettek eltájékozódni az ágyig. Mikor megtaláltam a bútordarabot, fáradtan ültem le a szélére.
 - Ha bármire szükséged van, lent leszek a nappaliban. Aludj jól!
 Kicsit hezitált, majd megpuszilta az arcomat és kiment. Amint becsukta az ajtót, a kezemet arra a pontra helyeztem, ahol ajkai hozzáértek bőrömhöz. Milyen puha ajkai vannak!
 Álmosan levettem a cipőmet és a dzsekimet, majd eldőlve az ágyon mély álomba merültem. 

2016. május 9., hétfő

11. fejezet

 Miután Bella elment, leültem a kanapéra gondolkodni. Milyen szerencsés, hogy alig egy hete van még csak itt, és máris randira ment. Én meg... Minden évben eljövök ide és semmi! Ugyan engem is hívtak már el, de mindegyiket visszautasítottam. Akire várok, az képtelen észrevenni, hogy csakis ő kell nekem! Akárhányszor megkérdezik a fiúk tőlem, hogy eltöltenék-e velük egy estét, mindig bevillan Dylan képe, amikor rám mosolyog. Ahogyan néz. És emiatt ülök mindig itthon, egyedül, azon gondolkodva, hogy miért nem veszi már észre, hogy csakis őrá várok! A szívem ezer meg ezer darabokra törik mindig, amikor meghallom, hogy kikkel randizott. Próbálom elfojtani az érzéseimet, próbálom elfelejteni, de egyszerűen képtelen vagyok! Visszavonhatatlanul is belehabarodtam! 
 - Tamara, minden rendben? - ült le mellém Jamie.
 Rápillantottam és egy kamu mosollyal bólogattam. Sajnos nem volt túl jó az álcám, és rögtön rájött, hogy valami bajom van.
 - Az zavar, hogy Bella elment randizni? - furcsállta.
 - Dehogyis! Örülök, hogy végre boldog. Te is láttad mennyire izgatott volt! Nem, az én bajomnak köze sincsen Bellához - hajtottam le a fejemet szomorúan.
 - Szerelmi gondok, igaz? - dőlt hátra. - Ismerős. Nem mered bevallani neki az érzéseidet, mivel félsz, hogy mindent elrontanál vele. Ráadásul rettegsz attól, hogy esetleg nem szeret viszont.
 - Pontosan! Régóta ismerem, mindent tudok már róla, ahogy ő is rólam, mégis... Nem tudom megtenni. Egy ideje érzem, hogy több is lehet köztünk, mint barátság, de valahogy nem akar összejönni a dolog. Én félek, ő pedig... azt hiszem, próbálja elnyomni az érzéseit. Sajnos arra viszont nem gondol, hogy evvel csak engem bánt meg még jobban! Fáj, ha más lánnyal látom, ha pedig arról álmodozik, hogy milyen jó volt az estéje, olyan érzésem lesz, mintha tőrt döfnének a szívembe. 
 - Dylan igazából elég egyszerű és kiszámítható ember. Ha közeledsz felé, és nem erőltetsz semmit, akkor te magad is rá fogsz jönni, hogy viszontszeret-e. Viszont ha itt gubbasztasz és sopánkodsz, nos, akkor ugyanott maradsz, ahol eddig voltál: a kételyeid között. Menj és tölts egy kis időt vele! Én nem foglak zavarni titeket - kacsintott rám, én pedig belebokszoltam a vállába, mivel sejtettem, hogy mire gondolt. 
 - Fent van a szobájában - súgta a fülembe, majd bement a konyhába.
 Egyszerűen csak felmegyek és megkérdezem, hogy megnézünk-e egy filmet. Hiszen a barátok is szoktak együtt dolgokat csinálni! Semmi különös nincsen abban, ha vele szeretnék lenni. Vajon Jamie honnan tudta ennyire, hogy mi a bajom? Az biztos, hogy neki is szerelmi gondjai vannak... De kibe szerelmes? Mikor utoljára kérdeztem, azt mondta, hogy nem jön be neki senki és, hogy hagyjam békén az ilyesfajta kérdéseimmel. Azt hiszem, megtaláltam a holnapi programomat: kikérdeznem barátomat!
 Mikor bejeztem eszmefuttatásomat, arra lettem figyelmes, hogy Dylan szobája előtt állok. Halkan kinyitottam az ajtót és kicsivel beljebb léptem. Dyl háttal ült nekem és éppen telefonált.
 - Persze, holnap este teljesen szabad vagyok! - mondta lelkesen. - Akkor eléd megyek, ha az neked is megfelel!... Mi? Ugyan már, számomra nem jelent semmi! Csakis te vagy a fontos!.... Igen, én is szeretlek! Akkor holnap, és ne felejts el valami dögös ruhát felvenni!
 Azonnal tudtam, hogy miről beszél. Dylan éppen egy lánynak adta be, hogy mennyire, de szereti és holnap este elviszi valahová, majd jól megdugja és otthagyja. Mint általában! Én hülye, miért pont egy ilyen emberbe kellett beleszeretnem?!
 Amilyen halkan érkeztem, olyan halkan is távoztam. Nem akartam, hogy megtudja, hogy hallottam az iméntieket és arról faggasson, hogy mi a bajom, mert akkor hazudnom kellene neki. Könnyeimmel küszködve besiettem a szobámba és ledobtam magam az ágyamra. A plafont bámulva csak az járt a fejemben, hogy hol rontottam el. Annyi kedves fiú próbált már udvarolni nekem, és én mindegyiket elküldtem egy ilyen faragatlan tuskó miatt, akinek csak az jár a fejében, hogy hogyan tudná megfektetni a lányokat. Én nem ilyen kapcsolatra vágyom!
 Mikor megismertem, egyáltalán nem ilyen volt. Anno még egy kedves, szerény srác volt, akinek alig voltak barátai. Rengeteg időt töltöttünk együtt és kezdett kialakulni köztünk valami. Majd hirtelen minden tönkrement, amikor Dylannek új barátai lettek, akik belevitték minden rosszba. Jamie szó szerint az árok partjáról húzta ki őt, és azóta mellette van és segíti. Ugyan Dyl már megjavult, de az a régi énje sajnos örökre elveszett. Már nem foglalkozik egyáltalán mások problémájával, nem hallgat végig és nem ad tanácsokat. Csak a csajok és a bulizás körül forog az élete. Szerencsétlenségemre még mindig keresem benne a jót, de legbelül tudom, hogy az a fiú, akibe akkor beleszerettem, már nincs többé. De én mégis szüntelenül harcolok érte, akármennyi csalódás is ért már, nem tanulok a hibáimból és csak rohanok utána. Bármit megadnék, csak egyszer hadd csókolhassam meg! Megcsókolnám és akkor ő is ráébredne, hogy a lány, akit mindig is keresett, én vagyok, majd boldogan élnénk, míg meg nem halnánk. Csak, hogy a valóság rohadtul de nem egy tündérmese! A vele való kapcsolatomból semmi jó nem származik, ugyanis míg én szeretetet adok neki, ő fájdalommal viszonozza mindazt. Tudom, hogy nincs tisztában azzal, hogy akaratán kívül is megbánt. De akkor is... 
 Lehetett egy óra is, míg az ágyamon fekve gondolkodtam. Eközben felsoroltam magamban, hogy miért is szeretem Dylant. Minden egyes érv egy könnycsepp. Már rég beláttam, hogy felesleges rohannom utána, mert neki nem az ilyesfajta lányok jönnek be, mint én, hanem azok, akiket könnyen meg lehet szerezni és néhány szép szó után széttárják előtte a lábaikat. 
 Hirtelen felpattantam és elhatároztam, hogy a mai napon nem sírok többet egyetlen személy miatt sem! Ez nem én vagyok! Lebaktattam a lépcsőn és kivettem a hűtőből egy üveg vörösbort, majd két pohár kíséretében leültem Jamie mellé. Az egyik poharat átnyújtottam neki, majd mindkettőt teletöltöttem alkohollal.
 - Igyunk az elbaszott életünkre! - emeltem fel a kezembe tartott tárgyalt, majd miután koccintottunk, mindketten egy hatalmasat kortyoltunk belőle.
 - Miért nem Dlyannel vagy? - kérdezte unottan.
 - Azért, mert a kis barátunk éppen a holnapi dugását tervezgeti, nekem pedig semmi kedvem ahhoz, hogy végighallgassam. Na, és neked hol kavarognak a gondolataid? Csak nem Bella körül?
 - Féltem. Ha tehettem volna, nem engedtem volna el arra a randira! Hisz ki tudja, ki hívta el! Lehet, hogy valami bandita volt és most is éppen egy eldugott raktárban kínozza!
 - Ugyan már! Szerintem, ha bármi történt volna, már rég itthon lenne. Nem kell ám ennyire féltened! - nevettem fel keserűen, majd újratöltöttem immár üres poharamat.
 - Csak aggódom érte, mert...
 - Mert szereted! - fejeztem be.
 Rám emelte gesztenyebarna szemeit, amik csillogtak az alkoholtól. A tekintete bódult volt, és éreztem, hogy már én sem vagyok teljesen józan. 
 - Igen, szeretem, de nem akarom megbántani, ezért szabad teret adok neki. Ha velem akar lenni, akkor együtt lehetünk, ha viszont mással lenne szívesebben, én azt is megérteném, maximum csak nem nézném jó szemmel a kapcsolatukat. 
 - Ugyan már Jamie, a vak is látja, hogy oda meg vissza van érted! Csak arra vár, hogy te lépjél valamit. 
 - Talán igazad van. Holnap elhívom valahova! 
 - Remek, ez a beszéd! Akkor igyunk most a szerelemre! 
 Mire észbe kaptunk, már a második üveg pia is elfogyott, mi pedig teljesen kiütöttük magunkat. Jamie össze-vissza beszélt, nekem pedig furábbnál furább gondolatok kavarogtam a fejemben.
 - Olyan régen szexeltem már - röhögtem el magamat.
 - Nekem mondod? 
 Egymásra néztünk, és biztosak voltunk benne, hogy egyre gondolunk.
 - Benne lennél? - kérdezte ködös tekintettel.
 - Az attól függ, miben! - válaszoltam egy kaján vigyorral a képemen.
 - Egy éjszaka és utána elfelejtjük, hogy megtörtént! Mert akár hiszed, akár nem, iszonyatosan kívánlak most ebben a pillanatban! - morogta rekedten.
 Én nyeltem egy nagyot, majd amennyire tudtam, végiggondoltam az ajánlatát. Végül is,ez mindkettőnk vágya jelen pillanatban. Kielégítjük egymást, majd elfelejtjük. Se Dylan, se Bella nem tudná meg.
 - Benne vagyok!
 Amint kimondtam, Jamie rátapadt az ajkaimra. Nyelveink vad táncot jártak egymással mi pedig a konyhában kezdtük el vetkőztetni a másikat.
 - Nem lenne jobb, ha felmennénk? - kérdeztem lihegve.
 Válaszra sem méltatva felkapott és felrohant velem az emeletre, egyenesen a szobámba, ahol ledobott az ágyra majd fölém mászott. 
 Jamie elképesztően heves volt, tépte és harapta az ajkaim, miközben én a haját markoltam, a másik kezemmel pedig az ingének gombjaival szórakoztam. Igyekeztem minél gyorsabban levarázsolni róla a zavaró darabot, mivel engem már a konyhában félmeztelenre vetkőztetett. Szerencsére észrevette a bajlódásom, így egyszerűen letépte magáról a fehér inget, ami így két darabban hullt a szoba parkettájára. Jamie emiatt belemosolygott az amúgy igen erőszakos csókba, ettől pedig még jobban beindultam. 
 Lerúgtam magamról a cipőimet, a fiú pedig lerántotta rólam a nadrágomat, de egyúttal magáról is. Mikor már azt hittem, tovább már nem is húzhatnánk a dolgot, Jamie hirtelen elhúzódott és otthagyott egyedül az ágyon. Azonnal felültem és kérdő tekintettel néztem utána. Az ajtóhoz ment, és kulcsra zárta, majd hirtelen eltűnt a gardróbjában. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a cukorkáját. Szerencsére hamar visszatért, de nem tepert le, csak megállt a falnál és a gyér lámpafénynél jól láthatóan elmosolyodott.
 - Gyönyörű vagy - szólt, mire azonnal elpirultam, és a hajamhoz kapva az egyik tincsemet kezdtem csavargatni.
 - Köszönöm. De most már gyere vissza, mert kihűl az ágy! 
 Kezemmel végigsimítottam a fehér lepedőn és igyekeztem annyira kacéran nézni rá, amennyire csak lehetett, ami be is vált, mivel egy huncut vigyorral az arcán ismét közelebb jött, és úgy kezdtünk ismét szenvedélyesen csókolózni, miközben én törökülésben ültem.
 Jamie egyre lejjebb haladt, apró csókokat nyomott a vállamra, a nyakamra, amíg pedig azt szívta, kikapcsolta a melltartómat, és a bal kezével masszírozni kezdte őket, mire mély sóhajok hagyták el a számat.
 Talán az italnak volt köszönhető, talán annak, hogy mindketten régen csináltuk, de nagyon hevesen mozogtunk. Az utolsó ruhadarabok pillanatok alatt a földre kerültek, Jamie pedig a huszadik 'Biztosan akarod?' kérdés után hanyatt döntött, és lassan belém hatolt. Hangos nyögés bukott ki belőlem, majd a vállát megragadva együtt kezdtünk el mozogni. Leírhatatlanul jó volt vele csinálni, ilyen szabadon és mindenféle ígérettől függetlenül.
 Miután mindketten elmentünk, lihegve dőlt le mellém, majd megpuszilta az arcomat. Az apró gesztustól ismét elpirultam. Sokáig feküdtünk egymás mellett így, anyaszült meztelenül és szótlanul.
 - Azt hiszem, mennem kéne - mondtam kis idő múlva. - Kölcsönveszem a köntösöd, nincs kedvem felöltözni.
 - Ahogy gondolod - hangzott a felelet.
 Belebújtam a heverőre dobott köpenybe, majd összeszedtem a ruháimat is. Jamie felállt és kinyitotta nekem az ajtót, de mielőtt kiléphettem volna, a könyökömnél fogva visszarántott, és hosszasan megcsókolt.
 - Jó éjt, Tam.
 - Neked is, Jamie.
 Kiérve nekidőltem a falnak és lecsúsztam a földre. Hogy tehettem ilyet, főleg a legjobb barátommal? Milyen ember vagyok én? Tudom jól, hogy Bella szerelmes Jamie-be, és neki is bejön a barátnőm, ráadásul nekem Dylan tetszik és... Istenem, olyan bonyolult ez az egész! 
 Gyorsan besiettem a szobámból, nehogy Dylan meglásson odakint, mert akkor kénytelen lettem volna szembenézni vele mindezek után. Talán az alkohol vagy talán csak a fáradság tette, de amint bedőltem az ágyamba, rögtön elnyomott az álom.


 Másnap délelőtt tizenegykor ébredtem fel. A Nap teljesen besütött az ablakon, egyenes az arcomba. A fejem hasogatott, így gyorsan felöltöztem és kerestem a fiókomból egy fájdalomcsillapítót. A fürdőbe jó pár korty után lenyeltem azt, majd visszabattyogtam és leültem. 

 Hirtelen észrevettem, hogy pittyeg a telefonom: üzenetem jött. Feloldottam, és megláttam, hogy hajnali fél háromkor érkezett Bellától. Mi a fenét csinált ez ilyenkor?
 Megnyitva majdnem sokkot kaptam, mikor megláttam, hogy mit küldtem én neki. Ugyanis este, ittasan csináltam egy képet, amint Jamie és én éppen szexelünk, és természetesen ezt a fotót elküldtem a lánynak. Mikor történt mindez? Jézusom, de be voltam állva, ha még erre sem emlékszem! Most mit gondolhat rólam Bella?
 A válaszát félve ugyan, de elolvastam. 
 Nem hiszem el, hogy hogyan tehetted ezt, Tamara! Azt hittem, hogy te más vagy! Tudtad jól, hogy bejön nekem Jamie, erre te az első adandó alkalommal lefekszel vele, mikor nem vagyok ott. Gyűlöllek és soha többé nem akarlak látni! Számomra ezennel vége a barátságunknak! 
 Ebből aztán nem fogom kimagyarázni magamat... 
 Egyszer csak hangos kiabálásra lettem figyelmes, ami a földszintről jött. Kilépve a folyosóra rögtön tudtam, kik veszekednek: Jamie és Bella. 

2016. április 30., szombat

10. fejezet


 Felocsúdtam a döbbenetemből, nyeltem egy nagyot, majd nagy nehezen a szemébe néztem.

 - Sam? 


 - De... Te mégis mit keresel itt? - nevetem el magam.

 - Kérdezhetném én is ezt tőled. Igazából pár napra jöttem csak, itt lakik az unokahúgom és minden nyáron egyszer meglátogatom. A minap megláttalak a városban sétálni egy sráccal, ekkor gondoltam, hogy felkereslek. 
 - Oh, értem. Akkor te küldted nekem a rózsákat? 
 - Rózsákat? Nem, én csak egy rózsát küldtem neked, amivel randira hívtalak. - mondta, szeméből pedig sütött a zavarodottság.
 Ez az egész annyira furcsa volt számomra. Meg voltam róla győződve, hogy aki randira hívott, az küldte a virágokat is. De Sam tagadta az egészet. Remek, most megint törhetem a fejem, hogy vajon ki a titkos hódolóm.
 - Ha szabad megkérdeznem, miért hívtál el randizni? - kérdeztem, mikor belekaroltam és elindultunk. 
 - Igazából mikor megláttalak, eszembe jutott az a nap, amikor nálatok vacsoráztunk. Csodás este volt, csak sajnos nem tudtuk befejezni - egy szomorkás mosolyt vetett felém, majd folytatta. - Avval a sráccal olyan felszabadult voltál és olyan gyönyörű. Így hát megtudakoltam, hogy hol laksz és azt hiszem, a többit már tudod. 
 Csendben sétálgattunk a parton, ugyanis Sam elárulta, hogy nem egy igazi randira fog vinni, csak le a tengerhez beszélgetni. Leültünk a homokba és elmeséltem neki, hogy miért is vagyok itt. Figyelmesen hallgatott, majd elmondta a véleményét erről. Miután jól kibeszéltük az én életemet, ő következett. A történetei elég viccesek voltak, így az egész part a mi nevetésünktől zengett. 
 - Bella, nézd, sajnálom, hogy azután a közös vacsora után nem kerestelek, de rengeteg dolgom volt. De félre ne értsd! Gondoltam rád, mindennap, el is terveztem, hogy elmegyek meglátogatni, csak aztán...
 - Csak aztán mi, Sam? - néztem rá összeráncolt homlokkal. 
 - Nem tudtam, hogy mivel indokoljam meg a látogatásomat. Meg aztán nem tudhattam, hogy otthon vagy-e.
 - Sam, ez már a múlt! Kész, ennyi. Nem tetted meg akkor, de nem fontos, mert most itt vagy velem! - fordultam felé, hogy szembenézhessek vele.
 - Igazad van, drága Bella.
 Olyan gyorsan történt minden, hogy hirtelen fel sem tudtam fogni. Egyik pillanatban még a szemembe nézve mondta ki a nevemet, aztán meg már az ajkaimat csókolgatta. Először el akartam lökni, de mégsem tettem. Hogy miért? Azért, mert ez volt az a csók, amit aznap este kellett volna megkapnom. Rengeteget vártam Samre, álmodoztam arról, hogy egyszer csak bemászik az ablakomon, felébreszt álmomból, karjaiba ránt és megcsókol. De nem. 
 Most viszont itt van, itt előttem, csak velem... és megtette, amit álmomban képzeltem csak azután a vacsora után.
 Az elején még ugyan nem viszonoztam, de amint felocsúdtam, rögtön az ajkaimat mohón az övére tapasztottam. Égett bennem a vágy, hogy még többet kapjak a fiúból. Akartam őt. Itt és most! 
 Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így összeölelkezve, de csak arra eszméltem fel, hogy Sam elhúzódik tőlem, és ködös tekintetét rám emeli.
 - Valami baj van? - kérdeztem rekedt hangon.
 - Oh, Bella, ha tudnád mióta várok én erre...
 - Ugyanannyi ideje, mint én! 
 - De, akármennyire is jól esett és akárhogyan is folytatni szeretném, nem tehetem! - hajtotta le szomorúan a fejét. - Bell, ezt nem folytathatjuk! Legyünk csak barátok.
 - Tessék? Ezt miért csak akkor mondod, miután itt smároltál velem? - háborodtam fel.
 Először azt mondja, hogy mennyire kíván, majd hirtelen teljesen más gondolatoktól vezérelve azt kéri, hogy maradjunk csak barátok! Itt valami nem stimmel! 
 - Legalább elárulnád, miért!
 - Azért, mert... Mert... - sóhajtott egy nagyot, majd kinyögte. - Mert nekem barátnőm van.
 Sokkolt a hír. Hogy barátnője van? Ez teljesen megőrült? 
 - Barátnőd van, akit minden bizonnyal szeretsz, közben meg velem enyelegsz? Milyen ember vagy te?
 - Borzalmas, aki egyszerre két gyönyörű lány érzéseivel játszadozik. Tudom, és nagyon sajnálom! De mentségemre szóljon, itt állsz előttem, egy gyönyörű ruhában, ami teljesen kiemeli a csodás alakodat, és teljesen megőrjítesz! 
 Egyszerűen épp ésszel nem bírtam felfogni az iméntieket. Hogy lehet valaki ennyire... szívtelen? Nem törődik mások érzéseivel, azt cselekszi, ami éppen az eszébe jut. Barátnője van, közben pedig a háta mögött randira hív engem, csókolózik velem és játszik az érzéseimmel. Nagyon régóta vártam már arra, hogy Sam ajkai az enyémre tapadjanak, és most, hogy oly hosszú idő után végre megtörtént, minden darabokra tört bennem. Nem voltam többé biztos az érzéseimben, abban sem, hogy mit akarok. Nagyon fájt minden egyes szava, amit bocsánatkérés gyanánt mondott nekem.
 Akaratom ellenére elkezdtek folyni a könnyeim, amiket néhány gyors mozdulattal letöröltem.
 - Áruld el nekem, hogy lehetsz ennyire szívtelen és arcátlan? Van képed randira hívni, megcsókolni és közölni velem, hogy te kapcsolatban élsz? - kiabáltam vele. 
 Nem érdekeltek a tengerparton sétálók, egyedül csak az, hogy kitomboljam magam.
 - Bella... - kezdte, de én közbeszóltam.
 - Ne mondj semmit! Tűnj el innen!
 Mérges, könnyáztatta arccal néztem őt, de csak nem akart menni.
 - Nem hallottad? Azt mondtam takarodj innen! Soha többé nem akarlak látni, felfogtad? Samuel Lackwood, számomra halott vagy! - ordítottam a képébe.
 Földbegyökerezett lábbal állt előttem és tágra nyílt szemekkel meredt rám. Tudtam, hogy nem ilyesfajta reakcióra számított. Őszintén szólva magam sem értem, miért akadtam ki ennyire. Talán csak a gondolat, miszerint velem csalt meg valakit, készített ki ennyire. De nem érdekelt. Becsapott, és ezt sosem tudom megbocsátani neki! 
 Mivel tudtam jól, hogy ő nem fog elmenni, ezért fogtam magam és faképnél hagytam. Dühösen és összetört szívvel rohantam végig a parton. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben és én csak rohantam. Sejtettem, hogy nem fog utánam jönni, de biztosra akartam menni. Szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam és nem néztem hátra. A nyaraló közelében sem jártam, emiatt nem is mehettem volna haza. De nem is akartam. Nem akartam hazamenni és szembenézni Tamaráékkal, és azt sem akartam, hogy faggassanak. Ezt meg kell emésztenem még, mielőtt bárkinek beszélnék róla. 
 Jó öt perc futás után végül kimerülten ültem le egy padra a parkban. Mivel már jócskán besötétedett, a város meg már nagyban aludt, így egyedül csak én tartózkodtam a környéken. Nem bántam, mivel így legalább csendben el tudok merülni a gondolataimban, anélkül, hogy bárki megzavarna. 
 Térdemet felhúzva lehajtottam a fejemet és szabadjára eresztettem könnyeimet. Képtelen voltam megérteni, hogy hogy lehet valaki ilyen! Samről sosem gondoltam volna, hogy ilyet mer tenni. Jó családból származik, rendes neveltetést kapott, és azon a vacsorán is olyan úriemberhez méltón viselkedett. De most meg mindennek a teljes ellentéte volt. Pofátlan, áruló, olyan, aki magasról letolja mások érzéseit.
 Egy idő után azonban rájöttem, hogy felesleges sírnom emiatt. Hisz ez az ő problémája, ő csókolt meg engem, nem pedig én őt! Valószínűleg soha többé nem fogom látni, és ez idáig sem tartottuk a kapcsolatot. Amik rám törtek érzések a csók közben azok is csak a pillanat művei voltak. A számomra régóta várt történések bekövetkezte váltotta ki belőlem azokat. Eddig is csak barátként tekintettem rá, maximum egy futókalandként. Most viszont már semmi érzés nem köt hozzá. Mint mondtam neki is, ő az én szememben megszűnt létezni.
 Amint felálltam a padról, éreztem, hogy a levegő eléggé lehűlt. Eddig evvel nem foglalkoztam, most viszont eléggé zavart, hisz az a barna dzseki, amit még Tami nyomott a kezembe, nem sokat melegített. Vacogva indultam útnak, közben azon gondolkodva, hogyan menjek haza. Annyit még tudtam, hogy ha a parton végigmegyek, valahogy csak elérek a nyaralóig. De, hogy mennyit kell mennem, arról fogalmam sem volt. Miközben futottam, ilyen dolgokkal nem foglalkoztam, abban a pillanatban mindez jelentéktelen volt, mint az is, hogy éppen merrefelé megyek. Csak egyszerűen menekülni akartam. 
 A parton - sietve haza - azon filozofáltam, hogy mégis mit mondjak a többieknek. Nem árulhatom el a teljes történetet, mert tudom, hogy kiakadnának. Viszont hazudni sem akartam! Azonban elég jól ismerem magam, és tudom, hogy egy idő után valakinek úgyis elmondanám a történteket. De kinek? Jamie biztos kiakadnak, Tamarát nem ismerem még annyira, Dylan teljesen kilőve... Nem maradt senki! 

 Száz meg ezer gondolattal a fejemben, szétfagyva ugyan, de megérkeztem a nyaraló kapujába, ahol megtorpantam. Hogy tudnék úgy a szemükbe nézni, hogy elhitessem velük, hogy minden rendben van?
Úgy, hogy tudom, nem árulhatom el az este történteket. Még nem legalábbis... Istenem, mit tegyek? 

 Ekkor jutott eszembe valami. Vagyis pontosabban valaki, aki nem ismer még annyira, hogy el tudjon ítélni és a korábbi hibáimat a képembe mondja, akit ugyan alig ismerek, mégis legbelül érzem, hogy megbízhatok benne. Akiből kinézem, hogy éjszaka is beengedne egy olyat, mint én, csak azért, hogy meghallgassa.
 Ránéztem a nyaralóra, majd továbbindultam. Pár utcával később meg is érkeztem. Nem tudom, milyen eszement ötlet vezérelt, hogy pont hozzá rohanjak segítségért. De már nem fordulhatok vissza! Ki kell adnom magamból mindent, és tudom, hogy ő a legmegfelelőbb személy a végighallgatáshoz.
 Lábaim szinte automatikusan a kapu felé vették az irányt és mielőtt meggondolhattam volna magam, becsöngettem. Istenem, csak ne a szülei nyissanak ajtót! Iszonyat késő van, én meg sírástól vörös szemekkel állok az ajtóban. Ezt nem gondoltam át elég alaposan! Mi van, ha már alszanak? Totál sötét van bent... És ha van egy kistestvére? Lehet, hogy azt hiszik, valami útonálló vagyok és rég kihívták a rendőröket! El kell tűnnöm innen!
 Gyorsan megfordultam és sietős léptekkel indultam visszafelé, amikor meghallottam, hogy mögöttem kinyitják az ajtót. 
 - Ki az? - szólalt meg egy ismerős hang. - Látlak, szóval gyere vissza, ha már ilyenkor eljöttél!
 Egy mély levegőt véve megfordultam és visszasétáltam oda, ahol ő állt. Elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor felismerte, hogy ki is vagyok. Tudtam, hogy mindenkire számított, csak rám nem. Pláne ekkor! Mélyen a szemébe nézve halványan elmosolyodtam.
 - Szia, Andrew!
  

2016. április 11., hétfő

Szavazás zárása, avagy maradok

Drágáim! (igen, kicsattanok az örömtől :D)

Lezárult az eredményhirdetés, és 9:0 arányban győzött az, hogy folytassam a blog írását.
Szóval, mivel TI ezek szerint még hisztek bennem, így össze fogom kapni magamat és megpróbálok hamar új fejezetet hozni! 
Manapság megjött a kedvem másfajta történeteket is írni, amiket (ha sikerül teljesítenem) majd más blogokon fogok megjeleníteni, de ez még csak a távoli jövő története lesz. Ugyan én nagyon reménykedem benne, hogy sikerül megvalósítanom ezeket az álmokat és megoszthatom veletek agyam újabb kis szüleményeit! :D Szóval, ha bárkit is érdekelne másmilyen történet tőlem, az írjon ide, vagy a chatbe.  
Ezekkel a másfajta sztorikkal egy időben ezt a blogot is próbálom folytatni! Nem olyan rég végignéztem az oldalt, és elolvastam a szereplők alá írt idézeteket és abban a pillanatban átfutott az agyamon az egész történet! Hisz ami eddig posztolva van, az még nagyon az eleje :D de ne aggódjatok, hamarosan ti is meg fogjátok tudni, hogyan is folytatódik Bella élete.
Nos, akkor ami a lényeg: A BLOG NEM ZÁR BE, ÉS HIVATALOSAN IS FOLYTATOM A BLOGOLÁST!

2016. március 29., kedd

Maradni vagy menekülni?

Drága Olvasóim! (avagy azok, akik olvassák ezt a bejegyzést)

Túl régóta nem volt új rész. Tudom és higgyétek el nekem, hogy nagyon sajnálom!
Most foghatom mindezt a tanulásra (ami igaz), de legfőképp az a baj, hogy nincs ihletem. Megvan maga a történet a fejembe, csak leírni oly nehéz.
A másik indok: nem kapok visszajelzéseket! És ez nem jó, ugyanis olyan, mintha magamnak írnám a történetet, csak annyi különbséggel, hogy nem csak én látom.
Szóval
Nem akarom csak úgy feladni ezt az egészet.
Ezért arra a döntésre jutottam, hogy szavazásra bocsájtom a dolgot!
Írjatok kommenteket, szavazzatok oldalt , és döntsétek el, hogy van e értelme folytatnom!

A szavazás végeztével ismét jelentkezem!